Az argentin tangóval való találkozás személyes és szakmai szempontból egyaránt inspiráló tapasztalat számomra.
A tangó két ember folyamatos, finom egymásra hangolódására épül. Egyszerre van szükség benne önmagunk érzékelésére és a másikra irányuló figyelemre, saját tengelyünk megtartására és kapcsolódásra, kezdeményezésre és válaszkészségre.
Ebben az értelemben a tánc számos olyan kérdést tesz közvetlenül megtapasztalhatóvá, amelyekkel a pszichoterápiában is találkozunk: hogyan kerülünk közel valakihez úgy, hogy közben önmagunk maradunk; hogyan érzékeljük saját és mások határait; mennyire tudunk vezetni vagy követni; hogyan viseljük a bizonytalanságot; és képesek vagyunk-e az előre ismert minták helyett a pillanatban megszülető helyzetre válaszolni.
A tangóterápiás képzés tapasztalatai elsősorban a test, a kapcsolat, a nonverbális kommunikáció, az egymásra hangolódás és a spontaneitás jelentőségéről való gondolkodásomat gazdagították.
